A Magyar Parasport Napja előtt tisztelegve háromrészes sorozatunk első cikkében sportszervezetünk kiemelkedő sportolóit, Konkoly Zsófiát és Iván Bencét, valamint edzőjüket, Jancsik Árpádot szólaltattuk meg a paraúszás jelenéről és jövőjéről.

A második felvonás a paraúszás korábbi, Pécsen nevelkedett és felkészült bajnokairól szól, akik megjárták a világbajnokságokat, paralimpiákat, világversenyeket, s nevük bevésődött a magyar parasport múltjába, jelenébe és jövőjébe.

Pásztory Dóri nevét már sok helyen hallhattuk, hiszen kétszeres paralimpiai bajnokunk egyéb területeken is mozgalmasan éli az életet, az anyaság mellett az újságírásnak is szenteli jelenleg idejét és energiáját.

Emlékszel, hogy milyen érzés volt Pécsre költözni, lakóhelyet váltani?

• 11 éves voltam, és hát elég mély barátságok kötöttek engem Palotabozsokhoz. Én akkor fel sem fogtam a faluból városba költözéssel járó következményeket. Izgatott voltam nagyon, pedig igazából egy panelba költöztünk, de anyukám egy rettenetesen csodálatos történésként vázolta ezt az egészet nekem fel. Emlékszem, hogy a szüleim kétszer eljöttek velem busszal az iskolába, és onnantól kezdve egyedül jártam, és én imádtam. Nagyon szerettem buszozni, nézni, ahogy a sofőr nyomogatja a gombokat. Későn érő gyerek voltam, de nagyon jó élményként éltem meg. A Mezőszél utcai iskolában sajnos egy kevésbé előnyös osztályba tettek be, olyanba, ahol akkoriban ciki volt tanulni. Rossz irányba indultam el, leromlottak az eredményeim, így két év után anyukám úgy döntött, hogy váltunk. Így kerültem a Janusba, kétszer jártam a hetediket, de nagyon szerettem oda járni. Szóval izgalmas kalandként emlékszem erre az időszakra.

Van kedvenc helyed Pécsen?

• Kedvenc törzshelyek nyilván voltak, de így konkrétumként talán a NEVKO-t tudnám úgy igazán annak tekinteni. Emlékszem, hogy múltkor a Parasport Napján, a rendezvényen beléptem oda, és azt éreztem, mintha visszacsöppentem volna abba az időszakba. Persze ide kötődtek a nehéz időszakok is, de a mély barátságok is. 

Szavak, érzések, amelyek eszedbe jutnak először a parasportról.

• Elfogadás, lehetőség, kitartás, világutazás, szemléletformálás.

Mit tartasz a legnagyobb kihívásnak a parasportban?

• A kategóriarendszert és azt, hogy a nagyon sok különböző adottságú embernek hogyan lehet összemérhetővé, és egy kívülálló számára befogadhatóvá tenni ezt a sportterületet. 

Mi vitt tovább a nehéz pillanatokban, időszakokban? Mit vagy kit tudnál kiemelni belső erőként, motivációként, amibe mindig kapaszkodhattál?

• Anyukámat, ő egy sziklaként nyomta végig ezt az egész időszakot, amíg sportoltam. Frissen a válása után, új közegben is állta a sarat, mindenről gondoskodott. Gondolok itt például a megfelelő táplálékbevitelre vagy arra, hogy mindig tiszta és száraz volt az edzésekre a felszerelésem. Ezeket
  anyaként értékeli újra az ember és látja másképp. Elképesztő számomra, hogy ezt hogyan tudta menedzselni. A másik sarkalatos pont pedig, amikor Lénárt Ágotával találkoztam, ő hozott ki az Athén utáni mélypontról. Egy pszichológus hatalmas változást tud hozni az ember életébe, ez egy fantasztikus tudomány, és nagyon hálás vagyok érte, hogy nekem volt egy ilyen tapasztalásom. Az embernek nem csak a lelkével, a testével is kell foglalkozni. Egy ilyen monoton és individuális sportban előfordul azért, hogy a sportoló kiég, elveszti a motivációját. Velem is ez történt ugye. Az elején, az első 5-6 évben még jó volt, a barátok miatt jártam főleg. Aztán mindenki egyetemre ment, nem volt a korosztályomból társam, mélyponton
  voltam. Elszöktem a nagyszüleimhez egy hétre, nem bírtam tovább annak ellenére, hogy tudtam, az a paralimpia éve. Mindenki érezte, hogy itt kevés lesz a szép szó.

8 éves a WMN, ahol újságíró vagy. Milyen kapcsolatban áll a két hivatásod (úszás, írás)?

• Hát szerintem olyan nagy hatással nincs a kettő egymásra, mert tök érdekes, hogy ugye úszóedzőként itt dolgozom, Londonban, tehát leginkább angolul kommunikálok, míg az újságírásban megtartottam a magyar vonalat. Úgyhogy nem érzem, hogy nagyon nagy átjárás lenne a kettő között. Valahogy így az agyamban is ez két teljesen különálló dolog. Nyilván egy csomó perspektívát adott az edzősködés, csak most már nagyon áttolódott a fókusz ide, így az írás emiatt egy kicsit háttérbe szorult. Úgyhogy leginkább ez a kapcsolat, hogy az edzősködés kicsit kezdi kitolni az írást az életemből. Meg hát persze 8 éve vagyok a WMN-nél, amikor kezdtük, akkor voltunk 8-10-en, tehát sokkal több téma jutott egy-egy emberre. Most már egy sokkal nagyobb, sokszínűbb szerkesztőség van, és azt érzem, hogy amely témák engem foglalkoztatnak, arra van olyan ember, aki sokkal gyorsabban meg tudja írni, mint én. De bennem ez semmiféle hiányérzetet nem okoz. Aki ennyi ideje van egy csapatnál, ennyi ideje foglalkozik adott területtel, annál nem biztos, hogy baj, hogy kicsit kiesik a körből. Ha van olyan téma, ami nagyon érdekel – nyáron például készítettünk a férjemmel egy gasztronómiai témájú podcastet -, akkor tárt karokkal várja a WMN, és lehetőséget biztosít, úgyhogy azért még igyekszem jelen lenni ott is.

Sors Tamás többszörös paralimpiai, világ- és Európa-bajnokként jelenleg két kislány büszke édesapja, és a családot tartja legfontosabbnak. Nem tudná elképzelni ma már az élsportot család mellett, de büszkén emlékezett vissza a sport adta legszebb élményeire.

Mit gondolsz a parasport helyzetéről, rendszeréről hazai tekintetben és globálisan?

• 2005-2006 körül kerültem be a parasportba. Nemzetközileg ugye az első élményem 2006-ban volt a vb-n. Már akkor is feltűnt, hogy ez nemzetközileg egy színvonalas esemény, Dél-Afrikában volt, rengeteg nemzet sportolója csapott össze. Ott ismertem meg a versenysport szereplőit a jövőre nézve. Akkoriban talán annyira még nem volt kiforrott világ, a financiális támogatása sem volt olyan szinteken, és a nagyközönség számára sem volt annyira ismert. Pásztory Dóri idejében már nyilván lehetett hallani róla, de inkább utána kezdődött el a folyamatos haladás. Pekingben 2008-ban volt az első aranyérmes nagy siker. Ott egy nagy ugrás történt számomra. Ott már kezdtek beindulni a közösségi oldalak, a média is egyre jobban elismerte. Londonba a 100 m pillangómat már élőben közvetítette a sportcsatorna. Igazából mindig van hova fejlődni, de alapvetően haladó tendencia van. A legutóbbi paralimpia nagyon sikeres volt, rengeteg éremmel, aranyéremmel tértek haza a sportolóink. Érdekes a jelenlegi nőuralom is, remélem, ez az erős mag megmarad. Remélem, Párizsban már a férfiak is erős szinten képviselik majd hazánkat. 

 Van-e bármilyen jellegű elismerés, amelyre kiemelten emlékszel, nagyon meghatározó volt az életedre nézve?

• Így személyt konkrétan nem tudok mondani. Mindenki nagyon fontos szereppel bírt ebben a történetben. Volt egy nagyon meghatározó élményem azonban a pekingi paralimpia után a londoni aranyéremnél, Tolja bácsi edzőmmel. Amikor véget ért az utolsó versenyszámom, akkor az utolsó napon egymással szemben álltunk és azt tudtuk mondani, hogy hű, ez kész van, nagyon odatettük magunkat, és nagyon jól sikerült. Megöleltük egymást, nagyon boldogok voltunk. Amiért mentünk az sikerült, rengeteg munka volt benne, minden, amit elképzeltünk az meg is valósult. Az volt a legsikeresebb pillanat.

Legnagyobb áldozat, amit hoztál az úszásért?

• Volt azért sok. A fiatalság ugye nagyon kimaradt. Nyilván ez valamilyen szinten jó is, de nekem mindig edzőtáborok és versenyek voltak a prioritás. A barátokkal nyaralásból, a bulikból, az iskolás táborokból én mindig kimaradtam, kakukktojás voltam. Sosem mentem el olyan közösségbe, ami az iskolához kötődött. Csak az úszótársakkal voltam, ami valamilyen szinten egy zártabb közösség volt. Családi nyaralásokra, vagy közeli hozzátartozók születésnapjára sem tudtam elmenni. Van egy kiemelten rossz emlékem, amikor a nagymamám meghalt. Pont egy repülőn ültem, és édesanyám hívott telefonon. Mindig azt akartam, hogy otthon legyek, amikor ilyesmi történik, de itt nem tudtam jelen lenni. Sokkal tehetetlenebb érzés. Az azért rossz volt nagyon, de alapvetően semmit nem bánok, ez nyilván ezzel jár. 

 Milyen az apaság? Volt hatása rá az úszásban szerzett élettapasztalataidnak?

• Nagyon szeretem, nagyon boldog vagyok. Nem gondoltam, hogy ennyire imádni fogom. Már akkor gyanús volt, hogy ez nekem való lesz, amikor a nővérem kislánya megszületett. Viszont van egy olyan erőteljes gondolatom, hogy ha most lennék élsportoló, és úgy lennének gyerekeim, nem tudom, mit csinálnék. Nem tudom azt elképzelni, hogy felülök egy repülőre, elutazzak a világ másik felére, és ne tudjam, hogy mi van a gyerekeimmel. Jelenleg Budapesten kezdtem dolgozni. 3-4 napokat ott kell lennem, és ez
  pont az a határ, amit még kibírok nélkülük. Ha most úsznom kéne, akkor lehet, abba kellene hagynom. Vannak, akik egyébként csinálják a kettőt együtt, tisztelem, becsülöm őket. Például Csipes Tamara, ő abszolút a kislányával csinálta a felkészüléseket. Le a kalappal, én biztosan nem tudnám ezt. Nyilván a szükség nagy úr, ha benne lennék, lehet, hogy meghoznám ezt az áldozatot, de jelenleg nehéz elképzelni.

Kovács Ervin tizennyolc éven át volt válogatott, négy olimpiát járt meg, és hat éremmel tért haza a világversenyekről paralimpikonként. Életfelfogását nagyban meghatározza az a nézete, hogy nem példaképek mintájára kell élnünk az életünket, hanem saját magunk legyőzése a cél a mindennapokban.

Milyen most az életed, hogy telnek a hétköznapok?

• A sportot ugye abbahagytam, 2008-ban. A sport maga hiányzik, de a vele járó felhajtás nem annyira. Dolgozom a törvényszéken, 2010 óta. Van egy fiam, aki iskolás, gimnazista. Feleségemnek pedig van egy szintén gimnazista fia és egy kisebb is, aki általános iskolába jár. A sport után a családdal meg a munkával foglalkoztam. A munka által van egy rutinja a mindennapjaimnak. Változatos a munkám, minden nap más és más, de egy bizonyos séma szerint megy az egész. Sokat kell beszélgetni, amit én szeretek, úgyhogy változatos.

Mivel szoktál kikapcsolódni, milyen hobbid, szenvedélyed van?

• Zenéléssel. Ha van rá szabadidőm és indíttatásom. Többféle hangszeren játszom, gitár, dob, zongora, és énekeltem is. A nagyfiam is a gitár szerelmese lett. Ha nem a ház körül kell tevékenykedni, akkor ezzel foglalkozom. Illetve vezetni is szeretek, ha van idő, és lehet menni. Amikor a COVID ideje alatt be voltunk zárva, az azért nem volt kellemes.

Nagyon sok embernek elképzelhetetlen, hogy valaki ennyi éven át foglalkozzon egy adott szenvedéllyel, és ilyen szinten űzze, mint te a paraúszást. Mi a titka az élsportolónak? Hogy lehet nem feladni?

• Erre a kérdésre úgy válaszolnék, ahogy sok riportban is tettem már. Egyszer feltett egy újságíró egy olyan kérdést, hogy szeretem-e, hogy példakép vagyok. Igazából nem. Mindenkinek saját maga kell megjárni egy utat, egy ösvényt. Egy előre, más által kitaposott útvonalon haladni sokkal könnyebb. Nem tudom, mert nem követtem én sem senkit, az én feladatom az volt, hogy magamat győzzem le. Ha az ember önmagát győzi le, akkor az ad lendületet ahhoz, hogy másnap újból legyőzze magát. Soha nem lehet feladni önmagad legyőzését, erőltetni kell. Az, hogy valaki feladja-e, mindig annak függvénye, hogy le tudja-e magát győzni újra és újra. Érdekes belegondolni például abba, hogy azon a rengeteg versenyen nem csak a döntőket úsztam ugyebár le. Minden egyes döntő előtt az edzések és az előfutamok is a hátam mögött voltak, minden versenyemen pontosan jegyezve van, hogy mikor és mennyit úsztam. Azokból látható, hogy ott is mennyiszer győztem le önmagamat. A pekingi paralimpián a sérült vállammal is hajtottam ki magamból az erőt. Nem csak azt kell nézni egy teljesítmény során, hogy a főszámban hogyan teljesít valaki. Amikor kisgyerek voltam, és 9 éves korom körül versenyezni kezdtem, akkor én azt gondoltam, hogy nekem a vizet és a bennem úszó másik embert kell legyőznöm. Sok időbe telt, mire rávezettek, hogy én magam vagyok az ellenfél. A fiam gokartozik, és mindig arra vezetem rá, hogy ha önmagához mérten jó időt megy, de nem nyer vele, az sokkal nagyobb siker az ő számára, mintha magához mérten egy rosszabb eredménnyel első lenne. A vesztes magyarázkodik, a győztes sosem. A sportinterjúk többségében ezt látom, hogy ilyen-olyan okokra hivatkozva az emberek megmagyarázzák, hogy ki miért nem tudott nyerni. A győztesnek ugyebár soha senki nem fog olyan kérdést feltenni, hogy miért csak az aranyéremig jutott el. Szóval igen, a lendületet, a motivációt az adja, hogy ha valakinek önmaga legyőzése a cél, de nyilván az ember belefásul. Ha a rengeteg edzés, utazás, verseny után nem érzed a vágyat arra, hogy önmagadat felülmúld, akkor van a feladás. Az én példámban ez egy vállsérülés miatt volt. Egy ponton elgondolkozik az ember, hogy van-e értelme a folytatásnak. Lehet, hogy van, de milyen áron ugye. Azzal szembesülni, hogy egy külső tényező gátol abban, hogy folytassam, na ez egy nehéz dolog volt. 2,5 évet úsztam fájdalomcsillapítóval. Nem doppinglistás gyógyszerekkel, de a gyomromat tönkrevágták. Jött ugye Peking, és Imrével megbeszéltük, hogy valószínűleg nem tudunk odaférni a dobogóra. Én ugyan önmagamhoz mérten jobb időket úsztam, viszont gyorsul a világ, változik minden, nő a konkurencia. Eldöntöttük, hogy elmegyünk a fájdalmaim miatt orvoshoz. Ugye kiderült, hogy az egyik szalag teljesen, a másik részlegesen szakadt. Az orvos megkérdezte, hogy „Ervin, eddig hogyan tudott maga úszni ezzel a karral?” Sosem felejtem el. Én meg mondtam, hogy fájdalomcsillapítókkal. Az orvos elmondta, hogy vagy műtét, vagy szteroidos gyulladáscsökkentő. Ezek az opciók. Erre én azt mondtam, hogy akkor a harmadik verziót választanám, és ugyanúgy csinálom tovább. Ennek kockázata ugye az volt, hogy ha elszakad a másik szalag is, akkor lehet, hogy úgy kell majd engem kihúzni a vízből a fájdalmak miatt. Na ezen nehéz volt túltenni magam. Imrével megbeszéltük, hogy mivel egyik verzió sem jöhet nálam szóba, akkor mit tudunk tenni. Lehet „úszkálni”. A napi 3-ból 1 órás edzések lettek, amit edzésnek nem neveznék. Előtte ugye Imre gyakorlatilag a bemelegítéseimet is mérte időben. Onnantól pedig napi 1 óra a vízben, időmérés nélkül. Néha pedig ritkán félve megkérdezte tőlem, hogy mérünk-e egy időt így. 8 hónap így telt el, és annyi előnyünk származott belőle, hogy az akkor már kb. 20 éve kihajtott testem megpihenhetett. Így Pekingben láss csodát, sikerült életem legjobb idejeit úsznom, mert nem hajtottam szét magam. Sosem felejtem el az utolsó versenyszámot, a 100 m mellet. Esti döntő volt, már nagyon fáradt voltam. Azután, hogy a fordulónál beütöttem, ráfordultam, vettem egy levegőt, és visszanéztem az elejéig. Mondtam magamban, hogy nem létezik, hogy ezt meg tudjam csinálni. Aztán elindultam visszafele, és valahogyan az akkor féléves gyerekem járt a fejemben. Rajta gondolkozva még egy tempót, aztán még egyet és még párat sikerült magamból kisajtolni, és egyszer csak ott volt a fal. Olyan érzés volt végig, mintha valaki húzna. Aztán kimásztam, és úgy, hogy senki ne lássa, haragból, dühösen beledobtam a szemüvegem a kukába. Akkor tudtam, hogy vége van, nincs tovább. Azért voltam haragos, mert meggátolt egy külső tényező abban, hogy tovább csináljam. Olyan ez, mint mikor bezárják a Lidl-ben előtte a kasszát, amihez sorban állsz. Persze tudtam, hogy ez így volt kerek. Utána Imrével nem szóltunk egymáshoz semmit, leültem, és egymásba borultunk. Két felnőtt ember. Tudtuk, hogy nagyot alkottunk, de én ezt sosem vertem nagydobra, nem szerettem ünnepeltetni magam. Én elértem mindent, amit lehetett valamiben. Nem nagyon lehet a környezetemben ilyet mutatni. Ilyet nem tud senki megismételni, se te, de még én sem tudnám újra megcsinálni. Élsportról beszélünk. Aki ilyen területen ilyen hosszú ideig sikereket ért el, azt nem lehet rávenni arra, hogy másnap más dologban legyen ennyire eltökélt, szenvedélyes. Jelenleg nem paralimpiákra járok és érmeket szerzek, hanem trabantot fényezek, vagy fűnyírót bütykölök. Felhegesztek egy kertkaput, csinálom a mindennapi feladatokat. Nem tudok megülni egy helyben. A cél nem változott, most is önmagamat győzöm le, hiszen minden újabb feladat újabb kihívást, tanulást is jelent. De itt nincsen rivalizálás. Nem kell nekem több kerítéslécet lefestenem bárki másnál, vagy gyorsabban hegesztenem. Feladataim vannak, amiket meg kell tudnom oldani holnap és holnapután is. Nem tudok átállni másik sportágra, nekem ez volt a szenvedélyem, és ebben mindent elértem, amit nekem el lehetett. Ha áttérnék bármi másra, mindig az eddig elértekhez hasonlítanám a sikeréhségemet. Mindig az lenne bennem, hogy mi van, ha nem tudom majd überelni vagy megközelíteni sem az eddigieket. Ha pedig önmagamat nem tudom legyőzni, akkor minek csináljam az adott dolgot? Szóval most a mindennapokban győzöm le magamat. És tévképzet, hogy a siker egyenlő a boldogsággal, mert nem az.

Ervintől az utolsó kérdésem az lett volna, hogy mi az életfelfogása, illetve elégedett embernek tartja-e magát. Azt hiszem, a választ megkaptuk, és néhány nem túl hétköznapi perspektívát kaphattunk az élsportra és az életre nézve három kiváló paralimpikonunktól, akik az élet iskolájának padját koptatják a hétköznapokban ugyanúgy emberként, szülőként, akárcsak mi.

Köszönjük, hogy megosztották velünk életfelfogásukat, tapasztalataikat!

 

Fotók: Facebook